a harmatcseppek súlyától görnyedő fű felett poshadt víz szaga lebben a nádasokból madarak zúgnak az újszülött nap feje véresen csobban a szürke hajnali égbe csak én figyelek az öntudatlan alvók nem létező szépségekről álmodnak míg kint ködpamacsok pólyáit ledobva járni…
Mag
álmodj a tenger tudatlan állatai hegyekké növekednek álmodj a föld borzongatón nyirkos ölelésében apró magvakban megolvad a tanítás s indul a fény felé álmodj a hegyek súlyos méhében gyönyörű fehér kövek fogannak az időtől álmodj fák nyújtogatják…
Szemétdomb szonett
Ha szobrok árnyékában rátalálsz Fejed el ne fordítsd inkább csodáld És próbáld egy percre megérteni Életed eldobált szépségeit Nézd a kifosztott kis konzervdoboz Mélyén egy hangya elszántan motoz Arrább egy csikk úgy tesz mintha égne Lágy rúzsos csóktól pirul a…
Verebek
ablakom párkányán a verebek vidámsága már a tavaszt hazudja odébb a tél tépett foszló hófoltjai hullák az évszakok csataterén a kerítésen túl egy kutya vonít hangjából az újjászületés kínja szól illatot sodor a szél öldöklésre szánt kocák bélműködése üzen minden…
Entrópia
az ég magasában madarak kiáltozva húznak délnek nádasok mélyében az itt maradottak hullái csendesen bomlanak a kiegyenlítődés felé te némán vársz füledben a távozók kiáltásával orrodban az oszladozók szagával tudod az óra benned is ketyeg a rád mért idő másodperc…
Fehér négyszögek (részlet 1.)
Az ablakon betódult a nyár eleji fény. A meglehetősen nagy terem közepén egy nő ült. Barna volt, úgy 28, 30 éves. A fénykévék vidáman hancúroztak meztelen testén hol kifényesítve, hogy elsötétítve egyenletesen sima fehér bőrét. Zöldesbarna szeme lustán, céltalanul rebbent…
