„A hallgatás úgy zárja magába a bölcsesség és szellemesség ígéretét,
mint márványtömb a remekbe faragott szobrot.
Aki hallgat, nem tanúskodik önmaga ellen.”
Aldous Huxley
Az emberek hajlamosak alábecsülni a hallgatás erejét, pedig a csend mögött gyakran olyan gondolatok, szavak rejtőznek, a melyek kimondása örökre megváltoztathatja a kimondó és a többiek kapcsolatát.
A hallgatás egy ígéret, mint a kőben megbúvó szobor. Ám míg Michelangelo, ahogy mondta, nem tett mást, mint eltávolította a felesleget, addig a gondolat, a mondanivaló másképpen működik. Míg hallgatunk, a gondolatok, bárhogyan csiszoljuk, építgetjük, tömörek maradnak, mindenképpen tömörebbek, mint amikor a többiek elé tárjuk.
Már amikor belekezdünk is, elkezdjük válogatni a szavakat, megpróbáljuk pontosan, érthetően felszínre hozni a gondolatokat, de általában nem sikerül. Minél több szót használunk, annál több magyarázat lesz szükségessé. Ez a szavak inflációja. A legegyszerűbbnek tűnő dolgokról is kiderülhet, hogy végtelen mennyiségű magyarázata van, hogy minden betoldás egy újabb, betoldást igényel, még akkor is, ha csak mi tesszük fel a kérdéseket. Ám, ha mások is részt vesznek a folyamatban, akkor újabb és újabb szempontok merülhetnek fel és egyszer csak ott tartunk, hogy nincs vége soha, hogy nem lehet megnyugodni, mert minden szavunk csak örökítő anyag, az új kérőjelek megszületéséhez.
Nem véletlenül van olyan sok mondás a hallgatásról. „Hallgatni arany.” -mondja az egyik. Az se hülye aki hallgat.”- mondja egy másik. „Aki sokat beszél, keveset hall.”- mondja egy harmadik és bizony igaz, a saját hangunk, megakadályoz bennünket abban, hogy jobban átlássuk a dolgokat. Néha, jobb eleinte csak figyelni és csak később megfogalmazni a dolgokat, mert esetleg később az is kiderülhet, hogy nincs mit megfogalmazni, hogy amit éppen tapasztaltunk, hallottunk, azzal nincs semmi dolgunk.
– „Aki hallgat, nem tanúskodik önmaga ellen”- mondja Huxley. Ma, főleg az internet uralta jelenben, ezt sokan és sokszor megtapasztalják. Ilyenkor jön csak a magyarázat cunami, a felesleges válaszok és a felesleges kérdések. Bizony gyakran láthatjuk, hogy akik elérnek egy bizonyos ismertségi szintet, azok úgy érzik, mindenről is meg kell, hogy nyilvánuljanak, és így, időnként tanúságot tesznek önmaguk ellen, aztán elkezdik bizonygatni, hogy ez részükről csak hamis tanúzás volt, csak vicceltek, nem úgy gondolták, rossz napjuk volt. „Hallgattál volna, bölcs maradtál volna.” Idézhetünk egy újabb mondást, felismerve, hogy bizony nincs új a nap alatt, hogy eleink már sok mindent felismertek, és nem kellene mást tenni, mint hinni nekik, sok bajtól menthetnénk meg magunkat.
A hallgatás és a csend, nem csupán a szavak visszatartását jelenti, hanem egy elmélyültebb bölcsesség és megértés megnyilvánulása is. A hallgatás révén felfedezhetjük, a csendben rejlő lehetőségeket, és elkerülhetjük, hogy önmagunk ellen tanúskodjunk. Az igazi bölcsesség és szellemesség gyakran a csendben rejlik, és akik képesek csendben maradni és figyelni, azok sokkal gazdagabb és mélyebb értelemben élik meg a világot.
Mert a világ úgy is képes csendben maradni, hogy csiripelnek a madarak, zúg a vihar, bömböl a vízesés, ám az ember, ha beszélni kezd, előbb utóbb elveszti a kontrolt, tanúságot tesz saját tehetetlensége mellet. Szavai kérdőjellé változnak és válaszok helyett a végén már csak magyarázkodásra futja.
Íme, fentebb a példa arra, hogy én sem értem. Magyarázni kezdtem, amit nem kell, tanúságot tettem saját gyengeségem mellett, tanúságot tettem saját hiúságom mellett, mert azt színleltem, mintha tudnám, amit nem tudok. Illúziók rabja vagyok én is, s minden mondattal újra vétkezek.