Borzolja már egy ideje a kedélyeket egy falra ragasztott banán, ami egy aukción hatalmas összegért kelt el. A közösségi oldalakon pedig hasít a mű, ha jól mondom. Mindenki azon zizeg, hozzáértők és nem értők, hogy az alkotás művészet-e, vagy sem. A többség, a nem mellett teszi le a voksát.
Nem tehetek mást, mint bebizonyítom, hogy igenis művészet és annak is a legmagasabb fokozata. Lássuk mire alapozom ezt.
Az alapanyag, a banán már önmagában is szép, egy valóban esztétikus gyümölcs, ami zöld színben indul a civilizált vagy magát annak gondoló világ felé, hogy aztán banán sárgává, barna foltossá és végül barnává váljon. A banán rengeteg vitamint és egyéb hasznos anyagot tartalmaz, aminek felsorolásától, most terjedelmi okokból eltekintenék. A lényeg, hogy finom, legalábbis azoknak ízlik, akik szeretik. A ragasztószalagról, (melyet sok cikkben tévesen szigszalagnak írnak, mely a szigetelőszalag még internet előtti rövidítése), szintén csak jót lehet írni, hiszen univerzális, sok minden fel vagy leragasztására alkalmas, 50 mm széles, és az alkalmazott ezüstszürke változat a legerősebb.
Adott tehát egy mű, mely két hibátlan komponensből áll, sőt elhelyezkedésének módja is mondhatni tökéletes, ha a banán két végét összekötjük, akkor az így kapott egyenes éppen hatvan fokot zár be a vízszintessel, mely egyrészt az egyenlő-szárú háromszögek belső szöge, de a derékszögű háromszögek Szentgálja is belőle ered, hiszen Püthagorasz óta tudjuk, hogy felhasználásával könnyedén rajzolhatunk derékszöget. A felhasznált anyagok rendben vannak, az elhelyezkedés tökéletes. Ha lefényképezzük és a képet az aranymetszés szabályai szerint körbe vágjuk, akkor a természet és a művészet egyik örök arányát kapjuk meg.
Vagyis a tökéletes mű előttünk áll, mert, ha még az egyedi gondolkodást is kritériumnak vesszük, mint a művész sajátját, akkor egyfajta szimbolika is megjelenik, hiszen amit látunk, az Nagy Sándor gordiuszi csomójának inverze. Ő vágott, művészünk viszont ragaszt, amikor nem összeillő dolgokat, egy ragasztószalag segítségével egységbe forraszt, akkor, aki nyitott szívvel közelít hozzá, az belátja, nem csak a csizma kerülhet az asztalra, de a banán is felkerülhet a falra.
Volt már sok pillanat a képzőművészetben, amikor azt mondtuk, elérkeztünk a falig, innen nincs tovább, ám az alkotó elme most is gondoskodott róla, hogy visszapattanjunk arról a bizonyos falról és ünnepeljük, hogy a művészet örök, hogy az emberi elme, a szépérzéket és a kreativitást ötvözve, csodákra képes.
Ezért űzettünk ki az édenkertből, hogy a szépséget újra és újra megteremtve, megüzenhessük az Úrnak, mi vagyunk legtökéletesebb teremtménye, persze csak a banán után.