Valaki ír egy könyvet, és megváltozik az élete. Általában ez pozitív, még lehet, hogy ez a történet is pozitív, ha a végkifejletre gondolunk, akkor mindenképpen az.
Amikor írni kezdte a Sátáni verseket, biztosan nem gondolt arra, hogy ez a könyv teljesen megváltoztatja az életét. Valakinek nem tetszett néhány sora. Miként Csermanek apánknak Nagy Gáspár verse az Örök nyár. Gáspár viszonylag olcsón megúszta, csak két folyóiratszámot zúztak be, és egyet betiltottak egy időre miatta, és őt lemondatták tisztségeiről és rendszeresen vegzálták.
Ennél sokkal rosszabbul jár Rushdie és jó pár ártatlan ember is. Mert az iráni vallási vezető Homeini ajatollah kihirdette a fatvát:
„Értesítem a büszke muszlimokat, hogy A sátáni versek szerzőjét és mindenkit, aki részt vett a könyv kiadásában, bár ismerte a tartalmát, mivel a könyv az iszlám, a Próféta és a Korán ellen való, halálra ítélem.”
Ezután Rushdie több mint egy évtizeden át háziőrizetben bujkált. Mások rosszabbul jártak, azokat, akik lefordították a művét megölték vagy megtámadták, könyvesboltokat robbantottak, kiadókat fenyegettek, illetve támadtak meg. 2000-ben New Yorkba költözött, így bújva ki az állandó őrizet alól. Elhitte, nagyon sokáig azt hitte, biztonságban van.
Rosszul hitte, mert 2022. augusztus 12-én egy irodalmi eseményen mondott volna beszédet, amikor támadója, aki a fatva kihirdetésének idején még nem is élt, megtámadta. Tizenötször szúrta belé a kését abban a 27 másodpercben. Rushdie egyik szemére megvakult, az egyik keze nem gyógyult meg teljesen, de túlélte az eseményt. Támadója, akit az merényletről szóló könyvében csak Gyagyásnak hív, egy YouTube videó alapján támadt rá. Iszlám hitét is YouTube videókból merítette.
A könyv, ami erről az esztelen merényletről szól, Kés címmel jelent meg. Megdöbbentő ahogyan leírja az író, küzdelmét a sérülésekkel, küzdelmét azzal, hogy miként tekintsen erre a groteszk eseményre, ami vele történt. Igen groteszk, mert ilyen igazából nincs, illetve normális esetben nem lehetne, torz és félelmetes, ha a fatva kihirdetésének pillanatára gondolunk, és kicsinyes, komikus, de egyben rémületes is, ha a végrehajtására gondolunk. Mert a Gyagyás, évekig imámokat nézett a pincében, ám arról nem keresett videót, hogy hogyan kell megölni valakit késsel. Tizenötször mártotta a kését az íróba, egy téveszme alapján, de nem tudta megölni. Ha az ő fejével gondolkodnánk, akkor azt mondanánk, mert Isten nem akarta, még a gyagyás Istene sem akarta.
Ám, ha Isten nem akarta, akkor miért történt mindez, ez az egész őrület, ami több, mint harminc évig zajlott, hogy ebben az elbénázott akcióban érjen véget? Már ha véget ér valaha is.
Talán, hogy rátaláljunk erre, amit eddig is tudtunk, de ezzel vált bizonyossá. „A nyelv az én késem.” – irja Rushdie. Igen, csak ezzel győzhetünk a világ groteszk tréfái felett. Szavakat, mondatokat kell keresni, amivel feltárjuk, megmagyarázzuk és végül hatástalanítjuk mindazt, ami kész lenne romba dönteni emberi mivoltunkat. A nyelv az a kés, amellyel megkereshetjük a világ igazságait, feltárhatjuk a dolgok értelmét.
A nyelv a mi késünk, csak ezzel támadhatunk azokra, aki ugyan életünk irányítójának képzelik magukat, de nem olvasnak könyveket, nem tudják, hogy vannak ilyen igaz történetek, mint Rushdie-é, és ha tudnák sem lennének képesek kitalálni, hogy mit kezdjenek vele.
A nyelv, amivel a világot leírjuk, amivel hazugságainkat és igazságainkat is a többiek elé tárjuk, az egyetlen eszközünk, hogy elbúcsúzzunk a feledéstől, és attól, hogy belenyugodjunk a dolgok megváltoztathatatlanságába, mert, ha beszélünk, ha írunk róla akkor már megtettük az első lépést, hogy legalább a viszonyunk megváltozzon a dolgokhoz. „Kezdetben vala az ige.” Így kezdődik János könyve. Az ige örök, ez Rushdie történetének üzenete. A nyelv kés, éles, de ha nem használjuk, belénk váj, akár tizenötnél többször is.