Már több mint két órája ült a váróteremben. Egyre inkább úgy érezte, innia kellene egy kávét. Becsukta a laptopját és betette a könyv mellé, amit még délelőtt vett.
E miatt a könyv miatt ült itt tulajdonképpen. A délelőtti vonattal érkezett. Azért szállt le ebben az ismeretlen városban, mert itt sikerült egy régóta keresett könyvet megvásárolnia. Amikor a keskeny utcában lement az alagsorban lévő boltba és bemondta a nevét, szinte vallásos áhítat kerítette hatalmába, ami tulajdonképpen jogos is volt, hiszen egy vallási témájú könyvet tartott a kezében, amit már régóta szeretett volna megszerezni, de csak most sikerült, ebben a kicsi, eldugott boltban hozzájutni.
Amúgy szakmája szerint, egy jóravaló programozó volt, akit ugyan katolikusnak kereszteltek, de igazából soha nem gyakorolta a vallását. Azonban az egyetem elvégzése után, a kódsorok napi imamalmából, hasonszőrű társaival ellentétben, nem a számítógépes játékokkal, vagy billiárddal, bowlinggal próbált kikapcsolódni, hanem beleásta magát a vallásokba. Végig olvasta az indiai szent könyveket, a buddhista tanításokat, aztán az iszlám következett. Itt egy különleges dologra bukkant, amihez hasonló technikákat már ismert az olvasmányaiból, azonban azokat meg sem próbálta gyakorolni. Ez a szufi technika azonban nagyon megfogta, érezte jó lenne folyamatosan imádkozni, végül is ideje bőven lenne rá, míg a kódsorokkal bűvészkedik, ám valamiért, talán lustaságból, talán valamiféle az agya mélyére ledugott félelem miatt, hogy egy idegen vallás igéit mormolja, mégsem vágott bele.
Aztán egyszer valahol azt hallotta, hogy a keresztény hagyományban is van efféle gyakorlat. Visszatért hát a gyökerekhez és így jutott el eddig a pillanatig, hogy a technikát leíró könyv a hátizsákjában lapult.
Amikor az egyre szürkülő időben belépett a váróterembe és éppen akkor bemondták, hogy a vonata késni fog, először arra gondolt ez a legjobb időpont, hogy a könyvet azonnal kiolvassa, de a következő pillanatban már tudta ez a könyv ennél többet ér, így aztán inkább kinyitotta a laptopját, és elmerült a kódsorok agyzsibbasztó labirintusában.
Már a kávéautomata előtt állt, amikor rájött, hogy nincs aprója, sőt semmilyen pénze nincsen. Nem hordott magánál pénzt, a bankkártyája éppen elegendő volt mindenhova, illetve majdnem mindenhova. Úgy emlékezett, befelé jövet mintha látott volna egy bankautomatát az előtérben.
Kiment hát és levett kétezer forintot. Ez bőven elég lesz kávéra, üdítőre és szendvicsre. A pénztárhoz lépett. Az üveg mögött egy látványosan unatkozó fekete negyvenes nő ült.
– Felváltaná ezt nekem?
– Nem. – felelte a nő valami hihetetlen hangnemben, ami nem elutasító volt, hanem valami egészen más, úgy mondott nemet, ahogy akár igen is mondhatott volna. Egyszerűen egy szemernyi érzelem sem volt a hangjában. Biztosan férjnél van, gondolta filozofikus hajlamú programozónk és elképzelte, amint a nő, mozdonyvezető férjének, mert mi más is lehetne a férje egy jegypénztárosnak, mint mozdonyvezető, szóval, hogy a mozdonyvezető férjének házastársi közeledésére is így válaszol. Nem tudta a férje, mit érez ilyenkor, azt viszont tudta, hogy neki szüksége van a kávéra, meg a szendvicsre is, ezért tovább próbálkozott, pont azon a hangon és pont azzal az arckifejezéssel, aminek az ilyen negyvenes nők sosem tudtak ellenállni, legalábbis eddig így tapasztalta.
– Miért nem? – a nő rá sem nézett csak annyit mondott:
– Mert így nem nyílik a kassza, csak ha beütök valamit.- a hangja pontosan olyan volt mint amikor a nemet mondta. Programozónk azonban nem csak a bitek birodalmában volt kitartó és kreatív.
– A jegyet visszaváltja ugye?
– Amennyiben itt vette és nincs kilyukasztva akkor igen.- mondta a nő ugyanúgy, mint az előző mondatot, vagy a nemet, mintha a mondat csupa szenvtelen nemből állt volna.
– Szóval, akkor most kérek egy jegyet holnapra, olyan állomásig ami max. kétezer forintba kerül.
– Mindegy hova?
– Mindegy.- a nő felnézett az előtte lévő monitorra, aztán pötyögött valamit.
– 1980 forint.- mondta.
– Rendben. Köszönöm. Lenne szíves visszaváltani?
– Visszaváltani? Hiszen most vette.- a programozó egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy elmagyarázza mi történik, de aztán lemondott róla.
– Meggondoltam magam, még sem utazom.
– Rendben.- vette el a jegyet a nő.
– Ha lehet, mindet fém pénzben adja.
– Jó.
– Köszönöm. Viszlát- mondta a programozó, de a nő nem válaszolt. Azt nem lehetett mondani, hogy visszasüllyedt az unalomba, mert láthatóan az egész tranzakció alatt ki sem lendült belőle.
Míg adagolta a pénzeket a kávéautomatába, arra gondolt, lehet, otthon a nő egész más, egyszerűen letépi a mozdonyvezető nadrágját, hogy vadul meglovagolhassa. Ez már sci-fi mosolyodott el.
A kávé ahhoz képest, hogy automatából származott egész jó ízű volt. Amikor megette a szomszéd gépből elővarázsolt szendvicset, vett még egyet. Lassan kortyolta, nem gondolt semmire. Pont az utolsó korty csúszott le a torkán, amikor bemondták, hogy aznap már nem megy vonat.
Három óra volt. Felvette a hátizsákját és kilépett a ködbe. Pár lépés után visszanézett. Az állomás épület csak egy halvány sejtés maradt a tejfehér semmiben. Óvatosan indult el, nem volt kedve neki menni egy oszlopnak, vagy elbotlani egy szegélyben. Tíz bizonytalan lépés után már tudta, itt az ideje, hogy elkezdje a folyamatos imádkozást. Lesz még fény, ezt kezdte el mondogatni, aztán képzeletével felírta a fehérségre, így botorkált tovább.
Már sötétedett, mintha lámpák fénye sejlett volna át a ködön. Jobban körül nézett, aztán a kezével is tapogatózott, így állapította meg, hogy egy kapuban áll. Akkor valaki megfogta a kezét, a kapu kinyílt és a lépcsőház felkapcsolódó fényében felismerte a jegypénztárost.
– Gyere. – mosolygott rá a nő – Megvacsorázunk.
Megbabonázva követte. A nő feje fölött ott fénylett a felirat: Lesz még fény.