Mindannyiunk élete függőségek mentén rendeződik. Vannak, akik drogfüggők és vannak akik blogfüggők, mondhatnám, de a téma sajnos ennél kevésbé vicces.
Természetesen a függőségek önmagukban nem rosszak, hiszen határozott keretet adnak életünknek. Ezek a keretek pedig krízishelyzetekben nagyon is hasznosak lehetnek. Ám sokszor, maguk a függőségek az okai a krízishelyzeteknek, a megoldhatatlannak tűnő problémáknak.
Amikor függőségről beszélünk, sokan egyből az alkoholra vagy a kábítószerekre gondolnak, pedig ezek fogyasztása nélkül is beszorulhatunk olyan helyzetekbe, amelyekből nem látszik kiút.
Tegyük is félre most a különböző tudatmódosító szerek okozta függőségeket, ezek meghaladják az itt rendelkezésre álló teret és kompetenciát, ezért ezt, inkább az orvosokra hagyom.
Ha bárki kicsit belegondol, mi mindentől függ ő maga, akkor bizony furcsa dolgokat figyelhet meg. Az ember függ személyektől, helyzetektől, helyektől és persze saját szokásaitól. Ezek mind együtt alkotják a rendszert, a keretet, amelyben élünk.
Igen, fontos a keret, de ez a keret időnként korlát is. Szinte mindannyian gondolkodásfüggők vagyunk, hajlamosak arra, hogy divatosan szólva, túlagyaljuk a dolgokat. Ami sokszor jó lehet, ám a gondolkodásunk is tele van függőségekkel, ezek a függőségek pedig nem mások, mint az emlékeink. Az emlékek mentén próbáljuk újragondolni a jövőt és ez gyakran nem sikerül jól, hiszen túlságosan az emlékekre építkezve, csak a múlthoz hasonló jövőt építhetünk.
Ezért kell néha teret engedni és kiüresíteni magunkat, kisöpörni a zavaró, kavargó gondolatokat, hogy helyet adhassunk az intuíciónak, a megérzésnek. Biztosan sokunkkal előfordult már, hogy hirtelen felbukkant valami megoldás, amit némi agyalás után elvetettünk, aztán később kiderült, hogy az lett volna a jó. Előfordul persze, hogy éppen fordítva sül el, ám annak az oka legtöbbször az, hogy ha egy pillanatra is, de megtorpanunk és végül nem azt a megérzést engedjük érvényesülni, megoldási javallatként megtestesülni, ami amúgy a tudatalattinkból elsőként feltörne.
Nehéz és soha véget nem érő egyensúlyozás ez, kötéltánc, mely közben gyakran leesünk, ám egyben lehetőség is. Mert a túloldalra csak az juthat át, aki fel mer állni a kötélre. Akit függőségei visszahúznak, az ugyan nem zuhan le, de át sem ér a túloldalra, a probléma igazi megoldásához, soha.
Egyensúlyozzunk hát, vessük el azt a korlátot, ami a kötélhez vezető úton áll, ám kapaszkodjunk a többibe így egyensúlyozva egy számunkra jobb, új világ felé.
A hogyan tegyük mindezt kérdésre, persze nem olyan egyszerű a válasz, illetve a válasz egyszerű, ám a kivitelezése nem olyan könnyű. Nem könnyű, mert mindenkinek más problémái, és más függőségei vannak.
Tehát azt, hogy ki hogyan és mit gyomlál ki az emlékei, és a függőségei közül, azt magának kell kitapasztalnia. A lényeg, hogy gyomlálni kell, tépni kell, metszeni kell, és amit kitéptünk, nem sajnálni. Mert a kötélre rá kell lépni és egyensúlyozva átjutni a probléma szakadéka felett a megoldáshoz, és az egyensúlyozás megtanulásához bizony, néha le is kell zuhanni, aztán leporolni magunkat és nekilátni újra.
Az emlékeink mi magunk vagyunk, ám azzal, hogy kiválasztjuk, mit tartunk meg belőlük, kiválasztjuk azt is, hogy holnap milyenek legyünk.