A múltkori Hawking könyvön Az idő rövid történetén felbuzdulva úgy gondoltam tovább okosodok, megvettem hát Neil deGrasse Tysson Asztrofizika Mindenkinek című könyvét, hátha abban kicsit pontosabb képet találok arról, mi is ez az egész, aminek, ha igaz én is része vagyok.
Haladok szépen, gravitáció, Newton végül a nagy bumm előtti pillanat és persze a nagy bumm, sötét anyag, fekete lyuk már szinte asztrofizikusnak érzem magam. Rég tudom már, ez az a pillanat, amikor egy kis szünetet kell tartani.
A dolgok rendbetételére legjobb módszer a jóga. A jóga egy csendes tevékenység, de néha bekapcsolom a tv-t és megkeresem a zene csatornát, így teszek most is.
Éppen a Holdfény szonáta megy Beethoventől, leülök a földre és hallgatom, és nézem. Közben azon gondolkodom, hogy ha megkérdezhetném Hawking-ot vagy Tyson-t, vajon mit mondanának arra, hogy tizennégy milliárd évvel ezelőtt, a meghatározhatatlan kicsinységű pontban várakozó világegyetemben, benne volt-e már ez a fekete zongora? Benne voltak-e a kezek amelyek játszanak rajta, benne voltam-e én, aki most nézem és hallgatom? Benne kellett legyen minden, hiszen különben a különböző kvarkok, fotonok és kitudja még minek a kavalkádjából nem jött volna létre. Ha így van feltudja-e írni valaki a fekete zongora képletét, vagy csak E=m*c2 és rendben vagyunk? Ennyi lenne?
Nézem a fekete fehér billentyűket, a kalapácsokat amint lecsapnak a húrokra és hallgatom a zenét. Hallgatom a zenét és tudom, ha valaki fel tudná írni a zongora képletét, akkor fel tudná írni a jövő képletét is, akkor meg lennénk mentve, kiszabadulhatnánk a bizonytalanság fojtogató hálójából.
Biztos vagyok benne, ha van ilyen képlet már pedig lennie kell, azt nem a fizikusok fogják megtalálni. Nem, mert bármilyen nagy tudású, okos emberek is, inkább hajlandóak a fekete lyukakról elmélkedni, mint arról, hogy összességében, úgy asztrofizikailag és egyébként is, miért, minek a hatására, milyen az atomok mélyén megbúvó tulajdonságok következtében keletkezett a zongora. Lehet a sötét anyag van a háttérben, amiről ugyan semmit nem tudunk, de kell a képletek működéséhez, vagy a sötét energia dolgozott a háttérben, kitudja?
Persze az is lehet, már régen megvan a képlet valahol, csak még nem vettük észre, mint Ady varázslatos versének soraiban megbúvó örök igazságokat:
A fekete zongora
Bolond hangszer: sír, nyerít és búg
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére,
Ez a fekete zongora.
Ennek a versnek is sok megfejtése van, de a valódi talán soha nem lesz meg, vagy együtt lesz meg a zongoráéval.
Lekapcsolom a zenét. Hagyom, hogy lassan, apró fájdalmak közepette nyúljanak az izmaim, egy pillanatra feledem Hawking-ot, Tyson-t és Adyt. Már nem lélegzem, csak hagyom, hogy a levegő áramoljon ki be az orromon át, először csupán a csend a jutalma ennek az alig lélegzésnek, aztán valahol egy kalapács lesújt egy húrra, aztán a másik, a zongora szóra egy pillanatra félre lebben a csillagokból szőtt hazugságok függönye, mögötte valaki a lebegő fehérség közepén játszik egy fekete zongorán, talán Ady, vagy valaki más.
Mikor minden eltűnik és meghallom a világ zajait, megmasszírozom elmacskásodott térdeim és felállok. Első utam a kukához vezet, beledobom Tyson könyvét, benne az E=m*c2 bucskázik a cseppet sem szelektív, ám erősen kommunális feledésbe. Newton szemével nézem míg hull a tejes doboz, és a sajtos papír felé.
„Egy pontszerű testnek a gyorsulása azonos irányú a testre ható F erővel, nagysága egyenesen arányos az erő nagyságával, és fordítottan arányos a test m tömegével.”
Igen így hullott ez is, és így hull el minden más is, ami többet akar mondani annál, mint amire egy fekete zongora képes.