Úgy látszik, nem csak az élet vagy éppen a történelem ismétli önmagát, hanem a blogírás is. Miként azt is leszögezhetjük immár, hogy nincs új a nap alatt, bármennyire is igyekszünk, hogy legyen, minden csupán valami megtörténtnek a másolata. Ez alól talán kivételnek tűnik a technika, hiszen csak a mi életünkben, hihetetlen új dolgok és eljárások születtek, ám ha közelebbről megvizsgáljuk, ez is csak illúzió, de erről majd talán legközelebb.
Maradjunk az alaptémánál, kampány van, ezt a boomot próbálom most kihasználni. Miként az alcím is sugallja, itt most nem valamely párt, hanem önmagam mellett kampányolok.
Ha valaki megnézi mondjuk ennek a blogomnak tetszésindexét, akkor láthatja, hogy bizony nagyon alacsony. Amennyiben valaki el is olvassa, rögtön rájön, hogy méltatlanul alacsony. Tudom, nem minden a lájk, de biztos vagyok benne, ha a címet latin betűkkel írom és még három pontot is teszek mögé, akkor a tartalomtól függetlenül sokkal nagyobb sikert érek el.
Ezzel akár ignorálhatnám is mostani kampányomat, hiszen pontosan tudom, hogy a meglévő lájk nem mindig tükröz valódi tetszést és nagyon sok olyan is van, amely nem az esetleg meg sem ismert tartalomnak, hanem az ajánlónak szól, vagyis annak, akitől az illető eljutott irományomig.
Ám van egy dolog, ami miatt nem lehet csak úgy hagyni, hogy legjobb írásaim lájkhiánytól szenvedjenek, miközben néhány, csupán azért, mert valami felkapott témáról szól, meg nem érdemelt elismerést vívjon ki. Nem, kérem, lehet, hogy éppen jót írok, lehet, hogy nem, de ez még nem lenne ok arra, hogy a kedves látogatók ne nyomják meg azt a fránya kék gombot. Belép, kattint és megy tovább, most mondják meg, olyan nehéz ez?
Persze most kérdezhetik, minek nekem a lájk, én meg visszakérdezek: Nem mindegy? Nem az a lényeg, hogy minek, a vicces videóknak minek a lájk, semminek, mégis ezresével kapják. Sőt, hogy tovább menjek, politikusok oldaltól függetlenül aratnak a lájkpiacon, miközben többségük, hogy így korszerűsítsem a régi mondást, a laptopomat sem vihetné, és mégis.
Szóval nincs ez így jól. Miként Nietzsche olyan frappánsan válaszolt a magának feltett kérdésre: „Voltaképpen miért is vagyok én olyan okos? Soha nem törtem a fejem olyan kérdéseken, melyek valójában nem kérdések – ilyesmire nem pocsékoltam az erőmet.”
Ennek analógiáján jöjjenek valódi érveim, afféle kampányfinis. Lássuk, hát miért is írok én olyan jókat és olyan jól? Talán azért, mert soha nem érdekelt igazán, hogy az olvasóknak tetszik-e. Már nagyon korán, 1997-ben megjelent második kötetemben, melynek címe: Búcsú az olvasóktól, leszámoltam a mások általi elvárásokkal és ítéletekkel. Azóta már nem csak az író, hanem a nagybetűs olvasó is én magam vagyok.
Ezért kérem a könnyebbiket, én nem akarom, hogy értsenek, arra sem vágyom, szeressenek, sőt még arra sem, hogy elolvassanak, nekem elég egy könnyed kattintás, a tetszik gombra, a többi néma csend. Minden más az olvasó magánügye, úgy viszonyulhat hozzám, ahogy csak akar, szerethet, utálhat kedve szerint.
Én nem ígérem, hogy a szája íze szerint írok, nem ígérem, hogy bölcsességeket olvashat, hogy szórakozhat, nem látom el használható tanácsokkal, hogy mit talál nálam, az rajta jobban múlik, mint rajtam.
Na, ne mondják, hogy ezzel nem überelem a politikusokat, mégis vagy ötmillióan el fognak menni, hogy valamelyikükre nyomjanak egy lájkot a szavazófülkében. Igazság ez, kérdezem én, méltányos? Csoda-e, hogy idáig jutott a világ?
Imígyen szóla Zarathustra: Ez az én hajnalom, az én napom kezdődik: fel hát, föl te nagy dél.
Én sem mondhatok mást, csak kiegészíthettem, s kezdődjön a lájközön.