Szerencsés ember vagyok, szerencsés, mert korán kelek, sokan nem is tudják, mennyire más a világ a nyári hajnalok fényében. További szerencsém, hogy van egy gyönyörű kertem, egy igazán tündéri kicsi tóval. Bárhová indulok, bármely hajnalon, ha pár pillanatra is, de mindig odamegyek a tóhoz, hálát adok a sorsnak, hogy volt eszünk, erőnk és ötletünk létrehozni ezt a privát csodát.

Hosszú ideig készültünk rá, aztán egy május elsején, lemondva a proletár örömökről, neki láttunk és estére volt tavunk. akkoriban még nem volt ez nagy divat, de nekünk kellett, régóta égett már bennünk a hiánya, azóta csinosítjuk, gondozzuk.

Most vasárnap egy esős éjszaka utáni hajnalon még valódibb, még élőbb ez a mikrovilág. Két feketerigó sétál a fűben, a szivarfa ágán egy gerle hajtogatja furcsa énekét. Aztán rákezd a többi madár is, a vízesés csobogása csak pillanatokra hallható.

Ilyenkor érezni, hogy mitől is lehetne szép és élhető ez a világ, aztán ahogy lassan leszárítja a szél és a nap a tegnapi esőcseppeket, valahol megszólal egy fűnyíró, s madárdallal hímzett csend tépett foszlányai hullnak a fűre.

Később egy motorfűrész is bekapcsolódik, elképzelem az embert, aki figyelmesen nézi, hogyan marnak bele az acélfogak a fába. Most nem haragszom rá, neki dolga van, ez az áramszünet csak nekem jár. Én vagyok, aki megsimogatja a halakat a tóban, én vagyok, aki tudja, hogy nincs titok, csak sorsok vannak és átaludt vagy átdolgozott hajnalok.

Miként Lin-csi mondta a Huo-to folyó partján: „Nincs semmiféle tanítás! Nem is volt és nem is lesz! Magatok vagytok, nincs semmi más!” Ahogy ezt leírtam, a fűrész elhallgatott, a madárdallal hímzett csend sebei begyógyultak.

Ez a tó itt a kezdet és a vég, innen indulok, és ide térek vissza. A fűrész újra kezdi, de már csak a fülem hallja, a csönd szívemben már nem szakad szét, itthon vagyok most és mindig, a tegnap, s holnap csak egy tévedés.